De ha mindig is festőnek készültél, hogy lett mégis az írás a fő csapásirány?
Huszonéves koromban úgy éreztem, hogy nem tudok festőként otthont találni az akkori hazai képzőművészeti életben, mivel inkább az olasz és a távol-keleti kortárs szcénát érzem magamhoz közel. Ez akkor még nem artikulálódott ilyen élesen, inkább csak nem találtam a helyemet. Akkor kezdtem történeteket írni. Igazából menekülőútnak indult. Talán azért, mert az írásaim kapcsán jöttek pozitív visszajelzések, legalábbis leközölték az írásaimat, egy irodalmi folyóirattól pedig díjat is kaptam. Ugyanakkor ez meg is rémített, úristen, én nem vagyok író, ebből most mi lesz? Megijedtem.
Megijedtél?
Meg. Napi tíz órát kellett dolgoznom az önfenntartásért, dupla műszakban. Emellett festeni nem igazán lehetett, írni is csak úgy tudtam, hogy éjfélkor végeztem az egyik munkahelyemen, utána hazajöttem és kettőig, háromig próbáltam írni, általában addig bírtam, akkor kidőltem és másnap reggel kilenc órára sikerült bemennem egy hivatalba, a másik munkahelyemre. 2006 körül mégis összeállt egy könyv, ami a mai napig nem jelent meg. Ebben már ott volt a későbbi regénytrilógiának az a logikája, hogy a kötet különálló novellákként is olvasható, de hogyha egyben olvassa az ember, akkor megérti, hogy ez egy összefüggő történet. Beadtam egy kiadónak. A kiadó vezetője azt üzente vissza, hogy tök jó, de pillanatnyilag nincs arra lehetősége, hogy új írókat vezessen be a piacra. Utána minden összeomlott körülöttem, a magánéletben is, brutális és jogsértő módon kirúgtak az akkori, sokadik munkahelyemről, majd meghalt az apám. Nem volt könnyű talpra állni, hosszú út vezetett a trilógiáig.
A teljes szöveg